billegés
nem így kellett volna történnie soha, csak mondom, mert nem élveztem a hűvös padlót, vagy a lehányt, koszos matracot. a pulóveremmel takaróztam és bűzlött a szám a cigarettától.
nem szerettem a múltról álmodni
odafent már negyedik napja esik. hosszantartó szárazság után érkezett, a levegő lehűlt, a fejem sajog és csurom vizesen szállok le a kisföldalattiról a deák ferenc téren. a peronon jobbra fordulok, sietek a hármas metróhoz, miért sietek, azt nem tudom, felveszem a ritmusát a dior sauvage illatú sürgésnek.
a deák ferenc téren szálltam le a kisföldalattiról, jobbra fordultam a peronon, igyekeztem elérni a hármas metrót azzal az egynéhány emberrel, aki velem akkor egyirányt vett. reggel volt. nem a csúcsforgalom, annak csupán az előfutára, se nem volt üres, se nem léptünk egymás lábára. siettünk, mindahányan voltunk. mégcsak kerülgetni sem kellett senkit és valahogy úgy tűnt, az idősek mind eltűntek a föld színéről: egyetlen tébláboló hölgyet, vagy férfit nem láttam a lépcsőfordulóban nehéz kosarakat emelni, húzni, tolni, várva, hátha valaki felajánlja a segítségét. a táskák javarészt félvállon, esetleg háton voltak, kezek zsebekben, hajak frissen mosva, az alapozók sietve felkenve. éreztem az aluljáró sürgésének dior sauvage illatát, az éjszakából hátramaradt csordultig töltött kukák szagát és a szúrós, kininszerű illatot a levegőben. alumínium dobozok csörögtek. a Coca-Cola piros automata felvillant. valaki kortyolt, majd böfögött. nem néztem, kicsoda. minden arc ugyanolyan unalmas volt. szerettem nézni a hajakat, a ruhákat, a cipőket, vagy netalán a tetoválásokat, ha lengén öltöztek, de az arcokat egyáltalán nem szerettem. untam őket. a szemüket untam a leginkább. egyáltalán nem kívántam találkozni az unalmas tekintetükkel, így nem is néztem egyetlen arcra sem, hacsak nem volt elkerülhetetlen, vagy véletlen. hát, így mentem lefelé a mozgólépcsőn, nem kutattam azoknak az arcát, akik felfelé mentek mellettem,