farkas & isten
eszembe jut, farkas hogyan mondta, nem mindenkinek adatik meg egy mentor. „az arra kiválasztottak kapnak mentort az útjuk során, neked ez nem adatik meg”, ezt mondta nekem farkas, talán csak azért, hogy fájó pontra tapintson, ki tudja, de az arca egészen elkomorodott, tőle szokatlan szigorúsággal beszélt, felhozta istent is és farkast én nem olyan embernek ismertem meg, aki isten nevét hiába venné a szájára. csakhogy akkoriban már megromlott a viszonyunk, mert én egyáltalán nem kedveltem farkast. nem szerettem, hogy mindenkinél felsőbbrendűnek érezte magát, illetve próbálta éreztetni, mert hát arra jutottam, valamiféle kisebbségi komplexusból eredhet ez neki. nem szerettem az ájtatosságát sem, ezt a furcsa egyveleget, amit mindig bizonyos keresztényeknél tapasztalok, egyszer visszahúzódó, szinte félős a krisztusi-magányban, majd egy zsarnok és zaklató, aki minden más hangot elnyomni próbál a sajátján kívül. a tudtára is adtam, hogy nem szeretem, mondtam neki, farkas, kibírhatatlan vagy, valami ilyesmit mondtam, mert azzal hencegett: tanító lesz, spirituális vezető.
farkas vagy húsz évvel idősebb lehet nálam, családja van, akár mentor is lehetne, mentorom, valamilyen módon, mittomén, és valóban fájt, hogy azt mondta, nekem nem adatik az meg. „te örökké csak apró élvezetekből fogsz táplálkozni. apró, jelentéktelen élvezetek, hogy betölts valami űrt, de sosem fog sikerülni.” „ige’?” kérdeztem. „ahogy mondom: bolyongani fogsz egész életedben, sosem találsz célt.” ezt mondta nekem farkas, szóról szóra, én pedig elhittem neki, mert én is így láttam, így gondoltam magamra, hallani viszont nem akartam, főleg nem tőle. ezért azt mondtam neki, hogy egy faszszopó. egy idétlen bohóc. csak azért mondtam ezeket, hogy én is megsértsem, mert amit mondott, tényleg fájt és nem hagyhattam annyiban. és sikerült is megsértenem, elvörösödött, kelletlenül mosolygott, felállt és otthagyott. előtte valamit magyarázott még istenről, de viccet csináltam belőle, nevettem, mint akinek semmi sem szent, és mind, akik ott voltak velünk, szintén nevettek. úgy tűnt, nyertem.
aludni nem bírtam. arra gondoltam: igaza van farkasnak. a kurva életbe, tényleg igaza van, sosem fogok célt találni, csak bolyongani fogok, ideiglenes, apró élvezeteket hajszolok, de az űr úgyis megmarad bennem.
egyébként tél volt. másnap a feleségemmel fekete lábnyomokat hagytunk magunk után a hóban. elmeséltem ezt neki, felháborodott, és úgy igazán sajnált engem. aztán azt mondta, hogy szerinte farkas csak véletlenül tapintott rá valamire, ami engem érzékenyen érint, nincs mélysége, nem ismer engem, nem volt ebben igazság. csak egy odavetett sértés, nem több. én meg azt gondoltam, farkas ráhibázott. kicsit reszkettem is, ahogy a buszmegállóból átvágtunk a kitaposott, hólepte földúton. a hótól semmit nem láttam, csak az üres, idegen kísértetfehérséget. még jó, hogy ott volt a feleségem. különben elvesztem volna.
legközelebb, amikor farkassal találkoztam, megint nekikezdett. viccelődni próbált, bárkivel, aki éppen vevő volt rá, én akkorra már egyáltalán nem. csak vizslattam azt a bamba, rózsaszín fejét, két oldalt felnyírt haját, a szemüvegét, mögötte az apró szemeket, amik tényleg úgy festettek, mint két szem feketebors. vézna, borsszemű férfi, hosszú kecskeszakállal. már jóformán undorodtam tőle. és talán ő is tőlem, mert visszanézett rám, elfintorodott és sértegetni próbált. akkor mondtam neki, hogy is van ez, farkas, vizet iszol és bort prédikálsz. hogyan fér ez bele a krisztusi szeretetnyelvbe? azt mondta: „a gyónás és a bűnbocsánat mindenkinek megadatik.” „ige’?”, kérdeztem. „ahogy mondom”, felelte. „isten megbocsát. még neked is, csak kérned kell.” „nekem? nekem nem kell. ez a te vallásod.” erre valami olyasmit felelt, hogy rosszul gondolom, ez mindannyiunké, még akkor is, ha ezt nem fogadom el. ellentmondtam, na, bár nem esett jól. nyertem megint, mégsem esett jól.
azért sem esett jól, mert keresztény-katolikus családban nőttem fel és úgy éreztem, elárulom őket. hogy elárulom a szeretteimet ezekkel a mondatokkal. akárhogyis, elképzeltem, hogy felugrok a székből. láttam magam előtt, ahogy farkasra vetem magam. úgy képzeltem, biztos felordítana, de alig jönne ki rajta hang, valami visszafojtaná benne, mint amikor befagy a patak és nem tud tovább folyni a víz. tudom, hülyeség, de én akkor is így képzeltem, hogy csak némán, szinte hörögve ordít fel, amikor én ráugrok, a székkel együtt dőlünk el, és pépesre verem azt az ostoba, gilisztaszínű fejét. szanaszét töröm az orrnyergét, meg a szemöldökcsontját. éreztem a meleg vért a bügykeimen. olyan meleg volt és vörös a vére, mint a nyár, esküszöm. hülye vagyok, esküszöm, de még azt is elképzeltem, hogy utána feléállok és ordítok vele. „tűnj el innen és ne merd még egyszer kereszténynek hívni magad”, ezt ordítanám, talán. ezt nem tudtam elképzelni úgy, hogy ne hangozzon gyerekesnek. talán nem is ordítanék semmit, csak elküldeném a picsába. ő meg úgy kászálódna fel a földről, mint egy sebzett eb, fülét-farkát behúzva szaladna el előlem.
persze, nem tettem meg. sértegettem tovább istent, meg őt, hátha veszi a lapot. aztán el is ment, többet pedig nem beszéltünk. egyszerűen sohatöbbet nem szóltunk egymáshoz, na, ez az igazság. mindenki más nevetett körülöttünk, amikor azt mondtam, nincs benned, semmi krisztusi, farkas, ez csak egy póz, amit felveszel, hogy felsőbbrendűnek tűnj. így is gondoltam, a többiek meg nevettek, farkas elpirult és elment. mégsem éreztem, hogy bármit is nyertem volna.
a jóslatot nem szívta vissza.